Saly Jenőné története

Ilona hétköznapinak egyáltalán nem nevezhető története szerepelt a 2007-ben megjelent könyvünkben. A sors bőven mérte rá csapásait. Első gyermeke kilenc hónapra halva született, a második szülés közben oxigénhiányos állapotba került, szellemileg nem fejlődött, így élete 36 évében úgy kellett ápolni, mint egy csecsemőt. A család tizenhárom éves koráig tudta gondozni, akkor egy otthonba került, de Ilona anyaként soha nem tudta túltenni magát azon, hogy nem láthatta leányát felnőni. Ez beárnyékolta a legboldogabb pillanatokat is. Tíz évvel ezelőtt a nyakán keletkezett egy nyirokcsomó daganat. Megműtötték, majd kemoterápiát és sugárkezelést kapott, s az orvosok szerint meggyógyult. Ám rá négy évre lábfájásra panaszkodott, amiről azt hitték isiász. Egy napon már nem tudott lábra állni, és a kivizsgálás során fényt derül arra, hogy a gerincvelőben egy operálhatatlan, rosszindulatú daganat van. Újabb sugárkezelés következett, de a daganat nem húzódott össze, és Ilona egyre rosszabb állapotba került. Járni nem tudott, nem érezte a lábait, beszélni is csak dadogva, s képtelen volt visszatartani a vizeletet és a székletet. A mindig izgő-mozgó asszonyt a férje tolószékben hozta haza a kórházból. Ezután olvasott a CoD teáról, s úgy érezte, ez neki is segít majd. A kolléganők, akikkel több, mint három évtizedet dolgozott együtt, megszerezték neki a teát. Elkezdte inni, és három hónap múlva járókerettel már közlekedett a lakásban, ősszel pedig már néhány lépést egyedül is megtett. Nem hagyta el magát. Kolléganőitől kapott egy szobakerékpárt, amelyen kezdetben csak néhányszor tudta megtekerni a pedált, majd egyre többször. A reggeli újságért minden nap lemegy a második emeletről, és a férjével rendszeresen kijár a kertjükbe autóval. Büszkén mutatja, milyen fürgén közlekedik a lépcsőn, és a lakásban olykor a botról is megfeledkezik. Érdekelt, hogy van most, mi történt vele az elmúlt két évben.

– Hogy érzi magát? Javult az állapota?

– A daganat most is ott van a gerincvelőben, bár valamivel kisebb lett. Járok ellenőrzésre, a leleteim jók, igaz, járni csak bottal tudok. Annak is örülhetek, hogy ilyen az állapotom, hiszen úgy nézett ki, hogy lábra sem tudok állni többet. A javulást biztosan a CoD teának köszönhetem.

 

– Az orvosai mit szólnak ahhoz, hogy ennyit javult?

– Örülnek neki, a háziorvosom tudja, hogy iszom a teát, és bíztat, hogy igyam csak tovább, az idegorvos nem akarja tudni, de nem baj, azért nagyon rendes. Minden évben találkozunk páran, volt gimnáziumi osztálytársak, idén, a negyvenharmadikon tizenegyen voltunk. Ők is látják a javulást, és ez nekem erőt ad.

– Kap valamilyen kezelést?

– Nem, csak egy kedélyjavító gyógyszert ír fel az idegorvos, abból szedek minden nap egy szemet. Erre szükségem van, mert olyan három éve igen rossz állapotban kerültem lelkileg. Mindenért megsértődtem, semmi nem volt jó, pedig a férjem a legmesszebbmenőkig a kedvemben jár, és segít nekem mindenben. Mégis folyton ingerült, és feszült voltam. Előtte altatót szedtem, mert amióta beteg lettem, nem tudok aludni. A Mirtazentől, amit a kezelőorvos felírt, egy hónap múlva már a régi voltam, és elmúlt bennem a feszültség. Tulajdonképpen beletörődtem abba, hogy így kell élnem, mert nem tudok tenni ellene sem én, sem az orvosok. Nyugodt vagyok, bár voltak mostanában problémáim a betegségemen kívül is.

 

– Mire gondol?

– Volt egy beteg kislányom, aki idén márciusban meghalt. Elaludt. Előtte is sokat bánkódtam miatta, hiszen az is fájt, ha láttam őt, és az is, ha nem. Amikor megszületett, tizennyolc-húsz évet adtak neki az orvosok, de harminchat éves volt, amikor elment. Nem lehetett hazahozni az intézetből, mert nekem dolgoznom kellett, Móni ápolása pedig teljes embert kívánt. Teljesen magatehetetlen volt, csak pépes ételt adhattunk neki, pelenkázni kellett, szóval úgy kellett bánni vele, mint egy csecsemővel. Ünnepekre, nyáron a szabadság alatt, a születésnapjára mindig hazahoztuk egy-két napra, vagy egy hétre, és rendszeresen látogattuk. De az utóbbi években már egyre romlott az állapota, lefogyott, felfekvései, veseproblémái voltak, és speciális kezeléseket kapott. Jó helye volt az otthonban, csak jót mondhatok róla. Utoljára karácsonykor hozhattuk haza, itthon ápoltuk, de már nagyon rosszul volt, nem akart enni sem.

 

– Hiányzik a munkahelye, a kollégái?

– Persze, hiszen harminchét évig, 1966 óta dolgoztam a GYESEV-nél, ez volt az egyetlen munkahelyem. Ebben a csoportban hárman 1975-től dolgoztunk együtt, és a huszonnyolc év alatt jószerivel többet voltam velük, mint a családommal. Amikor beteg lettem, felváltva látogattak minden nap, és azóta is eljönnek, felhívnak telefonon.

 

– A betegsége előtt jártak nyaralni? Utazgattak?

– Voltunk mindenfelé. Hétvégén felültünk a vonatra – nekünk, vasúti dolgozóknak akkor még ingyen volt –, és mentünk mindenfelé. Monacóba, Ausztriába, Olaszországba, szinte beutaztuk egész Európát a kollégákkal, és azok családjával. Éjjel a vonaton aludtunk, nappal nézelődtünk. Egyetlen egyszer kellett megaludnunk egy turistaszálláson, amikor Sorrentóból átmentünk Capri szigetére, és onnan már nem tudtunk visszajönni, hogy elérjük a vonatot. Halál jó volt. Egész nap mentünk. Vittünk magunkkal ennivalót, szinte alig költöttünk. Az utazás, a szállás ingyen volt, a csomagmegőrzőért fizettünk, és legfeljebb egy fagyit, vagy üdítőt vettünk útközben. Meg hát a múzeumok, képtárak belépőjegyeire költöttünk még, vagy például felmentünk a Szent Péter Bazilika kupolájába.

 

– Tulajdonképpen sok boldogság, és öröm is érte az életében, amelyekre jó visszaemlékezni, hiszen egészen kivirult, amikor az úti élményeiről beszélt.

– Persze, de mindig üröm vegyült az örömbe, hiszen állandó fájdalmat okozott látni a kolléganők, Mónihoz hasonló korú gyermekeit, akik egészségesek voltak, nőttek, iskolába mentek. És nekem ez nem adatott meg a lányommal. Amikor megszületett a fiam, az sok mindenért kárpótolt, de soha nem tudtam igazán megfeledkezni arról, hogy a másik gyermekemet nem láthatom felnőni.

– Hogyan telnek a napjai?

– Ó, nekem annyi dolgom van. Háztartást vezetek, rengeteg keresztrejtvényt fejtek, sokat olvasok, újságokat, és olyan könyveket, amelyek húsz éve nem voltak a kezemben. Most kezdem elölről. Van egy kis földünk, nyáron, a kerti szezonban nagyon szeretünk ott lenni.

 

– Ha nem is a régi, tulajdonképpen az is csoda, hogy tud járni, és beszélni…

– Nem vitatható, hogy ezt a CoD teának köszönhetem, hiszen semmilyen kezelést nem kapok. Ezt szeretném világgá kürtölni. Ha jobban lennék, elmennék a gyógyultak klubjába.

 

– Ha megtörténne az igazi csoda, és mégis újra visszanyerné az egészségét, milyen vágyát váltaná valóra?

– A férjemmel azt terveztük, hogy ha nyugdíjba megyünk, a nyarakat kint töltjük a kertünkben. Van ott egy kis faház, nem egy palota, de kis átalakítással még komfortosabbá lehetne tenni. Szeretnék újra olyan virágoskertet, amilyen régen volt, és amiben sokat gyönyörködtem. Engem az tesz boldoggá, ha ott lehetek. De még jobb lenne, ha ugyanúgy dolgozhatnék benne, ahogyan a betegségem előtt.